A verseny
Dühöngött a hőség. Szinte elviselhetetlen volt a fények
vibráló játéka az aszfalt feletti, lustán hullámzó levegőben. Az üvöltő, vagy
épp csak duruzsoló motorok hangja, a tömeg zsibongása, a millió nappali zaj és
hangkavalkád tette a dzsungellé a kisvárost. Igazi őserdő, de a fák helyett a
házak ugrottak az égnek, buja aljnövényzetként terpeszkedett a rengeteg beton
és aszfalt. A hangok orgiájába, bőgőmajmokként óbégatott itt-ott egy-egy
türelmetlen sofőr vad tülkölése, banki automaták vagy épp autók riasztója. És
rátelepedett mindenre a hőség...
Itt állunk. A vonalon, a rajtnál, ahol kezdődik nekem a
minden. Bele sem gondolok hány éve annak, hogy így éreztem magam, hogy ennyire
sóvárogtam a viadalt, akartam a győzelmet. Túl rég töltötte meg orrom az üzemanyag
gőzével keveredő aszfaltszag, csípte orrom a kénes kipufogógáz forró, szinte
nyúlós bűze, saját verejtékem vadállatias gőze... De most! Most itt vagyok. A
nap harsányan tűzi az alumíniumot, kezem alatt szinte megolvad a csúszásgátló
lélegző műanyaga. Megjáratom ujjaim, nyugodt táncot lejtve, tenyeremet fel nem
emelve.
Vakítanak a fények, ahogy vad orgiába egyesülve,
szélvédőkön, krómon, napszemüvegen megbicsakolva csapnak szemembe késpengényi
villanásaik, hogy aztán büszke ívben reppenjenek az égbe, rebbenjenek szerte a
hőtől nehéz szélben, s egyesüljenek újra a legváratlanabb csillaghegyek alatt
feszülő fém és üveg csodákon. Fény és hőség minden. Újra érzem... Újra érzem a
vágyat, hogy egy legyek a küzdelemmel, hogy egy legyek a forró levegővel, a
sebesen villanó fényekkel, a dübörgő motorokkal, egyetlen szívdobbanással, a
bennszakadó lélegzettel, a pattanásig feszült idegekkel, a már-már kihívóan
érzékké élesedett érzéssel... Hogy egy legyek a győzelemmel!!!
Összpontosítok. Érzem, van még időm, s a kínzóan lassan
vonagló fülledt másodpercek sorát szánva, lassan elhagy a külvilág. Tompuló
zajok, lassuló mozgás terelget az összpontosítás tűhegynyi szentélyébe, a
legélesebb érzék és a legsebezhetőbb pillanat eszményi nyoszolyájára. Elhagynak
a hangok, s nem marad más nekem, mint saját szívem még zaklatott dobbanása.
Egyedül vagyok a tömegben.
Négyen állunk egy sorban, se egyszerre indulunk majd...
Ketten vannak balomon. Nézem - túl fiatal. Megvan benne a tűz, megvan benne a
frissesség... S mégsem győzhet. Nincs benne tapasztalat, s fiatalsága nem elég
ahhoz, hogy bajnokká legyen... Csak gyors lehet, de győztes nem! A mellette
álló már komolyabb ellenfélnek tűnik. Unott nyugalommal forgatja fogai közt a
sokat szenvedett rágóját. Szinte várom, hogy unalmasan szenvedő arccal a szinte
lángoló betonra köpjön... Önhitt. Önmagába vetett hite az egyetlen erőssége, s
egyben önnön képességeinek korlátja. Buknia kell! Jobbomon kifürkészhetetlen
arcú ember nézi közönyösen a lámpát. Egyenletesen lélegzik, dögmeleg van, de
alig izzad. Milyen korú lehet...?
Harminc és ötven közt bármennyi... Nem tudok olvasni belőle. Semmi
érzelem, semmi nézelődés, semmi és semmi... Szinte egyénisége sincs. Ő lesz,
csakis ő lehet az ellenfelem. Nem tudom, mit tud, mit tudhat, mire képes, de
érzem, hogy rá oda kell figyelnem. No ne-em. Félni nem félek. Ő is csak egy
változó az egyenletemben. Számolni kell vele, még ha az eredményre az értéke
semmilyen hatással sem lehet. Csak egy változó... Nehogy én adjak neki
értéket....
Megmozdul a teljes belsőm, hatalmas dobbanásban teljesedik
ki szívem ereje, hajtja vérem fejembe, gyújt adrenalinbombát testembe, űzi
elmém a küzdelembe, a versenyek versenyébe. Most! Itt! Annyi év után, most
megadatott nekem, hogy versenybe szálljak egykori önmagammal, egykori
önmagammal szemben! Most győznöm KELL!!! Már érzem, hogy itt az idő, a lámpa
vöröse kialszik, hogy utat engedjen a zöldnek, a győzelemnek, a bennem
dühöngve, éhesen, vak szenvedéllyel ébredő állatnak! Éreznem kell a pillanatot,
hogy én lőhessek ki először, hogy felöklelhessem a diadalt. Nem elég a szemem,
az elmémmel kell elkapnom a pillanatot.
Tökéletes ritmusban, tökéletes pillanatban, hibátlan lendülettel... Igen! Én! Elindulok.... s iszonyatos roppanással a velőt is összerázva bennem, fájdalmas transzban vonaglik meg kezem alatt a fém... Valami történt. Elakadtam... Sötét van.... és meleg, nagyon meleg...
Döbbent, néma csendbe fagyott álldogáló szemtanúk meredtek értetlenül a
földön heverő mozdulatlan testre. Kihagyó szívdobbanással együtt ült el a
mozgás s a fullasztó melegben, túlexponált képként fagyott meg a pillanat.
Aztán megtört a varázs, s emberbe gyúrt segítőszándék lépett a testhez:
- Ejj Pistabá'! A jó életit! Há' ilyen vehemensen nekiugrani a
zebrának a maga korában, ráadásul járókerettel!??? Mi maga, tán pilóta? Vagy
meg akar halni? - hajolt le kedveskedő évődéssel egy fiatalember a lassan
eszmélő idős bácsikához.