DÖNTÉS IV.

Beteljesítők

A mesék olyanok, mint a remény. Bármennyit is változik a világ, bármekkorát is változzanak az emberek, a mese akkor is olyan marad, mint a remény: örök!

Valamikor

17. kihelyezett, kutató-fejlesztő bázis

Izgatottan figyelték a kijelzőket. Meg voltak döbbenve a kijelzőn felvillanó értékek láttán, leginkább pedig, azok nagyságán elámulva. Hihetetlen magas értékeket mutattak a műszerek, akkorákat amilyenre nem volt példa vagy tizenvalahány ezer éve. A döbbenet első, néma percei után a projekt-vezető jelentkezett be a kommunikátorba, pattogó hangon, monotonul kezdte kántálni határozott parancsait, az elvégzendő feladatokat és az azonnali ellenőrző mérések eredményeit. Beindult a gépezet és ő volt az, aki kézben tartotta a dolgokat. Félelmetes intelligenciával és irigylésre méltó főnöki ambíciókkal rendelkezett. Tökéletes vezető volt. És végtelenül kreatív személyiség. Ennek köszönhette ezt az állást is. Itt aztán tényleg kreatívnak, önállónak és intelligensnek kellett lenni ahhoz, hogy valakiből vezető lehessen. Nos, ez volt ő és ez volt az ő élete. A mindene. Egész éjjel dolgozott hű csapatával egy terven. Egy olyan terven melyet a nemrég bejövő adatok hívtak életre. Először lassan körvonalazódtak az összetett terv, kuszának tűnő szálai, de aztán a hajnal eljöttével egyre simábban haladtak a kiteljesedés felé.

- Vegyük át még egyszer! Tegnap kora este észleltük az energia-kitörést a tango-epszilon-téta 22-48-4561-es kvadránsból. Elemi erejű löketet kaptunk el, melynek azonnal megkezdtük az analizálását és osztályozását. A szekvencerek meglepő eredményeket mutattak. Az energianyaláb hatalmas bonyolultságú rétegződést hordoz magában. A legjobb kódfejtőket állítottam az elemzésre, mert úgy éreztem, hogy az egymásra épülő rétegek sokkal összetettebb bináris kódokat, egyfajta mélyebb értelmet, jelentést hordoznak magukban. És íme, igazam lett. Azt hiszem, ráéreztem. Valóban jelentést tartalmaznak, méghozzá eléggé meglepőt. Egyetlen, nagyon összetett kérést zsúfoltak bele ebbe a nyalábba. Nos, azt hiszem itt az ideje, hogy kihirdessem a pályázatot, de előtte lássuk a részleteket. Rídmen! Ha kérhetem, beavatná a többieket a kódfejtők eredményeibe? Kérem!
- Igen, köszönöm. Nem is rabolnám az időt a formaságokkal és az alapokkal, hanem rögtön a tárgyra térnék: az észlelt esemény legkiemelkedőbb érdekessége, maga az energia nyaláb, mégpedig azért, mert nem CSAK energiáról van szó! Sőt, leginkább nem is energia, hanem már majdhogynem anyag! És ezen van a hangsúly. Gondolom az önök számára, nem okoz különösebb problémát, hogy elképzeljék, hiszen mindannyian rendelkeznek felsőfokú filozófiai végzettséggel és valljuk be őszintén, ezért is vállaltak munkát ezen az "isten háta mögötti helyen". Először is tegyük fel a kérdést, hogy mi is a gondolat? Egyszerű kérdés mégsem tudunk rá egykönnyen felelni. Bio-kémiai reakció? Atomi szintű részecske elmozdulás? Vagy csak egyszerű bio-elektromos szinapszis változások, véletlenszerű sorozata? Ugye? Nos, igazából egyik sem. A gondolat egyfajta tudati energia. De hát, hogy lehet valami energia, amit nem tudunk - úgymond - munkára fogni, aminek nem tudjuk a nagyságát és szinte nem is mérhető? Itt jön képbe a filozófia: ezek szerint, pedig a gondolat, egy fajta olyan matéria, amely különösebb mindennél. Különösebb, mert nem hasonlítható semmihez. Mi is sok ezer éve kutatjuk, mégsem jutottunk közelebb a meghatározásához, csupán csak körül tudjuk írni. A gondolat, a logika szigorú szabályai szerint, nem más, mint egy meghatározhatatlan anyag. Egy igen érdekes anyag. Anyag, mert képes haladni térben és időben, világokat lehet vele építeni és lerombolni egyetlen pillanat töredéke alatt. Csak eszköz kell hozzá. Ez az eszköz pedig nem más, mint a fantázia. Az a fantázia, ami nem ismer határokat. Nos a tegnapi napon pontosan egy ilyen, határtalan fantázia által készített, gondolati akarat parancssort sikerült befognunk a kísérleti, PSI-com elnevezésű, paranormális jelenségeket kutató pásztázóval. Itt szeretném megjegyezni, hogy a Tanács elismerésben részesítette az új készüléket kifejlesztő technikus csapatot. A gép elkészült és tökéletesen működik. Kijelenthetem, hogy új generáció született a számítógépek evolúciójában. - Elnézést, egy kicsit elkalandoztam. Nos visszatérve az eredményekhez. A befogott nyaláb, már az első önértékelések után meglepő tulajdonságokat mutatott. A vevőkészülék csaknem lefagyott mikor megpróbálta beazonosítani a különös nyalábot. Valahova a sugárzás, az energia és az anyag közé katalogizálta volna. De... És itt jött a fordulat. Igazgatónk utasítására megpróbálták szétválasztani az egyetlen nyalábot, különböző összetevőkre. Sikerrel. Három fő csoportra osztották a szétválasztott jeleket. Az első egy elemi erejű akarat-parancs manifesztációja. A második egy természetes bináris kódokba zárt, konkrét cél. A harmadik, pedig egy egész programcsomag, mely leírja a pontos részleteket az akarat teljes megvalósításához. Nos dióhéjban ennyi a lényeg, de mindannyian megkapják a részletes leírást az ülés végeztével. Igazgató úr?!
- Köszönöm Rídmen! Tisztelt megjelentek, a pályázatokat holnap estére adhatják le nálam. Kreatív, önálló és eredeti ötleteket várok maguktól. Mutassák meg, hogy mit tudnak, és egyikőjük lehetőséget kap arra, hogy beépüljön egy MÁS világba, ahol kamatoztathatja tudását, megmutathatja elhivatottságát és teremthet egy új jövőt egy új, és fejlődő civilizációnak. Köszönöm! A holnap esti viszont látásra!

Napjaink

Az utolsó

A hajnali fény lassan tört utat magának, a füstszerű köddel telt völgyben. Gyöngyöző cseppek gyűltek a fák leveleinek hegyén, s mikor már eléggé meghíztak, engedtek a gravitáció csábításának és lágyan hullottak alá a méregzölden hullámzó, dús fűbe. Korai madárfütty és a hulló cseppek csendes koppanásai kísérték a két fiatalembert, kik fázósan, morcosan és térdig csatakosan lépdeltek monotonul a zöld tengerben. Egyikük sem szólt, csak fogyasztották a távolságot némán, miközben gondolataik vad táncot jártak fejükben. Bár szinte reszkettek a leendő felfedezésük sikerének izgalmától, ugyanakkor rettenetesen féltek is. Féltek attól, amit találnak. Úgy hitték az, maga lesz a gonosz és ők ketten túl kevesek ahhoz, hogy legyőzzék, hogy uralni tudják. Elpusztítani nem akarták, - lehet, ha akarnák, sem tudnák - mert, ennek a lénynek a puszta létezése is sokkal nagyobb érték, szenzáció mintsem hogy engedjenek félelmeiknek és eltiporják az utolsó, még élő példányt. Gyalogoltak hát tovább, mindenféle kíséret, fegyver és segítség nélkül. Egyedül voltak, de nem bánták. Mert mi van, ha tévedtek? Szégyenteljes lett volna bukásuk és dicstelenné, kilátástalanná vált volna szakmai jövőjük. Ezt, pedig nem akarták.

Felkélt a nap és ők ekkor léptek ki a fák közül s néztek farkasszemet, a hegy oldalában, tépett sebként tátongó, sötét barlang nyílásával. Megtorpantak. Egy hosszú percig még mérlegeltek, meginogtak, tanácstalanná váltak, féltek és döntöttek. Ráléptek a kacskaringós ösvényre és megkezdték -lehet- utolsó útjukat. A réges-régi barlang "előterében" még egyszer megálltak, hogy erőt és akaratot gyűjtsenek elfáradt tagjaikba, elméikbe. Tekintetüket a gomolygó árnyként örvénylő sötétségbe, ebbe a földöntúli éjfekete eszenciába fúrták, s próbálták kifürkészni annak mélységeit és titkait. Érezték az elmúlt idők ódon szagát, a gonosz hidegségét és a mozgást. Valami éledt a mélyben. Valami mozdult. Tudták, hogy értük jön, s ők csak elszenvedhetik, de nem befolyásolhatják a történéseket. Valami hatalmas lépegetett feléjük, tompán, távoli robbanásként dobbanó, lassú lépések zajával. A pillanat elkezdődött és nem lehetett megállítani. Felnyitották a határt, és most szembe kell nézniük a végzetükkel. A lény gigászi sziluettje apránként bontakozott ki a fokozatosan visszahúzódó sötétségből, és íme: előttük magasodott életük legborzalmasabb, legtitokzatosabb, leghihetetlenebb és -úgy gondolták- leggonoszabb lénye. Az első szó is ekkor hagyta egyikük ajkát, elindulásuk óta:

- Istenem! Hát igazunk volt és mégis létezik és él. Egy igazi ...

A kezdet

17. kihelyezett, kutató-fejlesztő bázis

A kis csapat lázasan végezte az utolsó simításokat az indulás előtt. Mindannyian kissé irigykedve figyelték az igazgató és fiatal csapattársuk eszmecseréjét:
- Fiam! Ne feledd soha, amire tanítottalak! Segíts nekik amíg csak lehet, mert ők is gondolkodó érző, ego-val rendelkező lények, csak még gyermekek. Ha vigyázol rájuk, felnőhetnek, s naggyá lehetnek. Egyszer még talán közénk is kerülhetnek. Rajtad áll. De vigyázz, mert köztünk is vannak, kik hatalomra, gazdagságra vágynak s lehet, hogy utánad mennek. Elmennek oda pusztán azért, hogy uralkodhassanak majdani pártfogoltjaid felett. Vigyázz rájuk! Vigyázz magadra, de mindenek előtt arra, ki üzent nekünk, aki révén megtaláltuk őket. Teljesítsd a hozzánk érkezett akarat utasításait. Mostantól te is ÖRZŐ vagy. Indulj hát!

Az ifjú belépett a bűvös körbe, agyában kattant a varázs-formula és testét elragadta a tér. Megkezdte utazását a végtelenbe. A hosszú utazást, mely csak pillanatig tartott.

Réges-régen

Az első

Hengelas Dowston távolba révedő tekintettel, egykedvűen állt juhai közt. Máshol járt. Valahol nagyon-nagyon messze, egy másik, csakis a saját elméjében létező, valóságban. Ebben a világban más volt minden. Itt hatalma, ereje, gazdagsága és hírneve volt. Délceg tartás, büszke tekintet, királyi nemesség és lovagi hősiesség. Ez jellemezte személyét, saját birodalmában. És szerelem. Igazi, tiszta, hatalmas, örökké tartó és kölcsönös szerelem. Képzeletében épp csókolta volna hőn áhított kedvesét, mikor a külvilágból érkező, keserves szenvedés hangja rántotta vissza őt a kegyetlenül valódi világba. Szürke szélvészként rontott a farkasok hordája, a birkái közé s kegyetlen, kíméletlen alapossággal kezdték meg a gyilkolást. Feltépett bőr fájdalmától életre kelő állati sírás és a hatalmas erejű harapások alatt, idegborzoló reccsenéssel törő csontok vad és őrült zenéje rántotta vissza Hengelas -t a valóságba. Egy pillanat alatt változott a nyáj védelmezőjévé, bosszúszomjas istenné. Ponttá szűkült pupillákkal és jéghideg fejjel vetette magát a támadókra. Egyetlen fegyvere a juhászbotja volt, de azt olyan hévvel és ügyesen forgatta, hogy azt még a nagy kardforgatók is megirigyelhették volna. Szinte emberfeletti erővel, vakmerően hajszolta magát a küzdelembe. Egyetlen négylábú orgyilkos sem menekülhetett. A csata, mely csak pillanatokig, ha tartott, véget ért. Diadalmasan állt a tetemek felett és úgy érezte: bármire képes. Fantáziája szárnyra kélt és épített egy olyan jövőt, melyben egy fertelmes fenevadtól, egy előtte még sosem látott gonosztól mentheti meg szerelmét, a világ leggyönyörűbb teremtését. Királyuk egyetlen leányát. Meg akarta tenni eme cselekedetet. Akarata megformálódott, képzelete kristálytiszta képű filmként, lelki-szemei elé vetítette, elképzelt hőstettét. Érezte az erőt és a színtiszta akarat, -mely agyából kilépve, hihetetlen energiával és sebességgel, az univerzum távoli mélységeibe fúrta magát- elindult a beteljesedés felé.

Megborzongott. Nem a félelemtől vagy az iménti, ádáz küzdelemtől, hanem attól, hogy megérezte az idegen, emberen túli erőt. Elméje vizes kutyaként megrázta magát s ő, körülnézett győzelme helyszínén. Öt hatalmas farkas teteme hevert körülötte. Az élet már távozott belőlük s nem voltak többek, mint szőr, vér és belek. Birkái közül csupán egyetlen darab veszett oda.

A faluban

- Hallottátok? Puszta kézzel szállt szembe a farkasokkal és leölte őket, bundájukat, pedig elhozta, és most cserzi azokat. Azt mondta ebből lesz az ő ruhája és, hogy álmot látott és őt, farkas- lovagnak fogják hívni. Én beszéltem vele és a hátamon feláll a szőr, ha eszembe jutnak a különös fényben égő szemei. Olyan erő sugárzik belőle, hogy elhiszem neki, mit jövőjéről mondott. Én mondom, ez nem is ember már. Ő, többre viszi, mint bármelyikünk!
- Nem kellene megölnünk? Lehet, hogy a gonosz szállta meg és mindannyiunk vesztét okozza majd. Nem féltitek gyermekeiteket? Máglyára vele, ha rám, hallgattok!
- Elment az eszed Nes! Szembe szállni vele, ki farkasokat öl a két kezével? Én inkább elkerülném nagyívben, és nem állnék akaratának útjába. Inkább gyáván éljek, mintsem vakon rohanjak saját halálomba. Ám, ha akarsz, menj s én elintézem, hogy temetésed méltó legyen. De ha megfogadod szavaim, csendben maradsz s élni fogsz, velem együtt. Döntsenek az istenek, s minket hagyjanak. Könyörüljenek rajtunk...

A várban

Rőt-vörös napfény árasztotta el a csendes várudvart. A lenyugvó nap fénye volt ez. Komorságot sugallt s valami baljósnak az eljövetelét. Az őrök is szótlan kémlelték a nyugati égbolt alsó határát és érezték, hogy kezdetét vette valami megmásíthatatlan. Királyuk nyugtalanul járt-kelt tróntermében s tekintetét gyakran, hosszan mélyesztett a haldokló napfénybe. Félt. Féltette országát, népét családját, de mind közül legjobban a lányát. Az est lassan éjbe hajlott, és ahogy a vörösség csendben elmúlt, úgy tört előre az éji fénytelenség sötét serege. Piciny lámpáskén fények gyúltak sorra az égen s tündöklő tűként szúrtak az éjszaka fekete bársonyába. Csend honolt e tájon.

Az emberi fül számára nem hallható sivítás igázta le a nyugalmas csendet. Kutyák ugattak, vonyítottak fel e csontjaikba vágó, bántó hangra s minden ízükben reszkettek a rájuk törő félelem, zsibbasztó súlya alatt. Nehéz szárnyak suhogása és földön túli hidegérzet borzolta a vár magas falain álló őrök idegeit. Nem értették, nem látták a lényt, csupán csak érezték. Hunyorgó szemmel kutatták a csillagporos eget, ám hiába. Szemük semmit sem látott. Hallották, hogy közeledik s egyenesen feléjük tart, és ekkor megláttak valamit. Pontosabban hatalmas területen nem látták a tündöklő csillagok fényeit. Megszállta őket az iszonyat és a félelem jéghideg keze marokra fogta mellkasukat, hogy majd megdermedt szívük is. Gigantikus döndülés és a gonosz leszállt közéjük a belső udvarba. Szörnyűséges fejével körülnézett és vérfagyasztó hangon felrikoltott. Az emberek tehetetlenek voltak. Elméjük megfagyott s nem maradt bennük erő s gondolat az akarathoz. Nem tudták védeni sem magukat, sem királyukat. A gorgófejű gonosz isten pedig, a hatalmas épület belsejébe indult, hogy megszerezze azt, amiért jött. Rianó jégként robbant szét előtte a várpalota hatalmas, nehéz kapuja, ahogy testével bezúzta azt. Feltartóztathatatlanul nyomult előre. Testének irdatlan súlya alatt menthetetlenül roppantak össze a drága szobrok, vértek, bútorok és díszítések. Nem nézett sem jobbra, sem balra, nem törődött semmivel, csak a céljával. És ekkor végre valaki megmozdult. Hősiesen, vakmerően és mégis teljesen reménytelenül támadt a betolakodóra. Jéghideg acél tépett az eleven húsba, a fájdalom sikolyát csalva e rettenet csúf orcájára. Tátott száj, üvöltő szélvihar kísérte halálba a hőst. Elevenen égett hamuvá egy pillanat alatt. Elenyészett a tűzben, mely láng, eme istentelen lény torkában kélt s pusztító tűzviharként, bömbölve ragadta halálba a palotaőr testét. Semmi sem állíthatta meg. Odaért a kiszemelt ajtó elé. Lágy, szinte teátrális mozdulattal tolta fejét a szobába. Tekintete megpihent a baldachinos ágyban heverő, csendesen pihegő, még álmában is gyönyörű női testen s gyöngéden, mint anyamacska a kölykét, szájába vette. Visszavonult. Odalent az udvaron még mindig bénán álltak az emberek. Még egyszer körülnézett, aztán elrugaszkodott könnyedén s a magasba tört. Némán vitte azt, amiért jött s a király egyetlen leánya némán szendergett fogai közt.

Hetekkel később jött egy farkasbőrbe öltözött legény. Volt benne valami olyan kisugárzás, erő, hogy az őrök nem merték megállítani. Nem lassított léptein, nem nézett semerre, csak ment előre töretlen lendülettel, egészen a király trónjáig. Alázatosan térdre ereszkedett ura előtt s belekezdett mondókájába:
- Uram! Hallom sok jó lovagod és harcosod vallott kudarcot, mikor megpróbálták visszaszerezni, orvul elrabolt leányod. Kérésem lenne hozzád. Tudom, nevem nem ismerik, s énekek sem szólnak rólam. Lehet, nem vagyok képzett harcos, de van valami, ami csak bennem van meg. Sokszor láttam lányodat és én menthetetlenül, belé szerettem. Semmi sincs, mire jobban vágyom, mint az ő kezére. Íme, hát ez az erő az, mi kísér és segít majd lányodért. Most, hogy ezt elmondhattam Te, döntesz királyom: Fejemet veszed vagy kardod, s lovad adod, hogy elhozhassam neked leányod?

Napjaink:

A múlt

Elképedve fülelték e barlang lakójának szavait. Szinte megkedvelték, ahogy hallgatták lágy baritonját, mellyel életre keltette előttük, rég letűnt korok dicsőségét. Le voltak nyűgözve. Már nem féltek. Oly távolinak tűnt számukra az a félelem, az elemi erejű rettenet, mely béklyóba verte tagjaikat mikor először meglátták. Varázslatos volt és hihetetlen. Az ősi legendák előtti időkről beszélgethettek egy igazi s élő szemtanúval. A rövid hallgatás után újra mesélni kezdett ez az ősi és bölcs lény:
- Segítettem Hengelas -nak legyőzni a "gonoszt" és visszaszerezni a királylányt. Megformáltam a jelenét, igazgattam sorsát, óvtam lépteit és vigyáztam egész fajára. Mindenhol ott voltam, mindenhol harcoltam. Hol ellenetek, hol saját társaim ellen, kik titkon utánam jöttek és uralomra törtek. Leigáztak, pusztítottak és rettegésben tartottak titeket. Ők tényleg gonoszak voltak. Nem tudom miért, de előszeretettel, főleg keleten tanyáztak le. Talán az ottani emberek kultúrája elfogadhatóbbá tette jelenlétüket és így aránylag feltűnésmentesen űzhették kegyetlen játékaikat. Komolyan mondom: sokszor elkeseredtem és átkoztam a napot, mikor közétek jöttem, mert ez által rengeteg rosszat is rátok szabadítottam, bármennyire is a jó szándék vezérelt. De amikor láttam, hogy cseperedtek, kezd felnőtté válni fajotok, büszkeséget éreztem. Fejemben hallottam egykori vezetőm szavait és minden erőmmel szolgáltam az emberiséget. Na nem látványosan, csupán csak a háttérből egyengettem az utat. Felnőttetek és én immáron nyugodt szívvel távozhatok. A magatok urai vagytok. Nagyszerű volt elsőnek lenni és még nagyszerűbb utolsónak. Én voltam az első őrző, ki közétek jött, s én vagyok az utolsó is, mert többen már nem jönnek közülünk. Vigyétek hát hírem s szavaim: Minden jót kíván az embereknek, az utolsó sárkány!